538 évvel ezelőtt (1475-ben) ezen a napon született az olasz reneszánsz kimagasló mestere, szobrász, festő, építész, költő, Michelangelo Buonarroti. (meghalt: 1564. február 18-án)
Capres városában született. Szülei (elszegényedett nemesek) szoptatós dajkához adták Settignano környékére, ahol kőbányák voltak. Dajkájának apja kőfaragó volt, Michelangelo ezért később gyakran mondta, hogy “az anyatejjel szívta magába a kalapács és véső használatát.”
Domenico Ghirlandaióhoz (freskófestő) ment inasnak. Majd Lorenzo de Medici szobrásziskolájába ment. Lorenzo Medici halála után sora rosszabbra fordult. Az anatómia beható tanulmányozásával próbálta fejleszteni tudását.
1494-ben Velencébe ment, majd Bolognába végül Rómába. Itt megalkotta a Bacchust és a Pietát. Firenzében a Dávid szobrot. Hírneve egyre nőtt. VI. Sándor pápa halála után ismét Rómába hívták, hogy II. Gyula pápát szolgálja. Kérésére, bár jóval később készítette el II. Gyula síremlékét és a Sixtus - kápolna mennyezetfreskóit.
Ezután már főként római építészeti munkákkal bizonyította zsenialitását a már elég idős mester, melynek legnagyobb feladataként a Szent Péter székesegyház főépítésze volt 1547-től haláláig. Nem élhette meg a végkifejletet, de az ő tervei és modellje alapján építették meg a székesegyház gyönyörű kupoláját, melyet tekinthetünk szimbolikusan egész fantasztikus munkásságának koronájaként. Holttestét szó szerint ellopták Rómából firenzei barátai. Hatalmas méretű temetést rendeztek neki, mellyel I. Cosimo nagyherceg bízta meg meg Giorgio Vasarit, de feljegyezték a krónikák, hogy a nagyherceg nem vett részt a temetésen. Személyesen nem ismerte Michelangelót, de bizonyára neheztelt rá, amiért nem csak Firenze dicsőségére dolgozott. Felravatalozása a San Lorenzo templomban volt, de végső nyughelye a Santa Croce templomban van.
A szobrász
Sokan úgy vélik, hogy legnagyobb hatású alkotásait a szobrászatban hozta létre. Munkamódszere egyedülálló. Sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz, csak egy egészen kis mintát nagyolt ki viaszból emlékeztetőnek, azután egyenesen a márványból faragta ki a művet, segédminta vagy modell igénybevétele nélkül. Michelangelo mindig is szobrásznak tartotta magát.
(Lorenzo de Medici sírja Alkony és Hajnal)
A festő
Michelangelo nem volt festő, és soha nem is akarta, hogy annak tartsák. Miután Leonardóval közös megbízatása nem jött létre, nem is foglalkozott festészettel egészen addig, míg II. Gyulának eszébe nem jutott: mi lenne, ha kedvenc szobrásza festené ki a Sixtus-kápolnát. Nagy gondot fordított a testek plasztikus ábrázolására. Michelangelónak sok nehézséggel kellett szembenéznie azon kívül, hogy nem ismerte a freskótechnikát. Egyes alakjai inkább plasztikai, mint festői alkotások, a vezető szerep a rajzé és a formáé, a fény és árnyék alárendelt szerepű. Igazán a mozgó alakok ábrázolásában érezte jól magát, éppen úgy, mint egy szobrász.
(A szent család; Firenze, Uffizi)
Az építész
Ha Michelangelo nem tartotta magát festőnek, építésznek talán még kevésbé. Mégis a híres firenzei építészek mind az ő köpenyéből bújtak ki, az ő stílusában dolgoztak.
(Biblioteca Laurenziana, Firenze)
A költő
Látszólag nem sokra becsülte verseit, legalább is ez tetszik ki barátainak írt leveleiből. De a fáradhatatlan javítás, csiszolgatás arra vall, hogy inkább csak elégedetlen volt velük, mint annyi mással élete folyamán. Van verse, mely nyolc formában is fennmaradt. Bár a szavak világában nem mozgott olyan biztonsággal, mint más művészetekben, versei nem elhanyagolható részét képezik életművének.
Sonetto 114. (Giunto è già ‘l corso della vita mia)
Giunto è già ‘l corso della vita mia
Con tempestoso mar per fragil barca
Al comun porto, ov’ a render si varca
Giusta ragion d’ogni opra trista e pia:
Onde l’affettuosa fantasia,
Che l’arte si fece idolo e monarca,
Conosco ben quant’ era d’error carca;
Ch’ errore è ciò che l’uom quaggiù desia.
I pensier miei, già de’ mie’ danni lieti,
Che fian or, s’ a due morti m’avvicino?
L’una m’ è certa, e l’altra mi minaccia;
Nè pinger nè scolpir fia più che queti
L’anima volta a quell’ amor divino,
Ch’ aperse a prender noi in croce le braccia.
Az élet alkonyán (Rónay György fordítása)
Az életem futása végetér.
Gyarló bárkám a tengeri viharból
immár a közös kikötőbe tart, hol
rosszat s kegyest a biró számra kér.
Látom már: izzó képzelet, ki cél
s bálvány vagy, mit a művészet parancsol,
az ember érted tétován barangol,
és balga vágya szinte semmit ér!
Mit adsz, szerelmi vágy, vidám, igéző,
ha kétfelől közelg a két halál,
egy biztos, egy könyörtelen rivall rád?
Nyugtot nem ad ma már ecset, se véső,
a szív csak égi szerelemre vár,
mely a kereszten int, kitárva karját.
